Mélázás

Zokogás halk moraja hallatszott a néma csendben. Közelebb lépve az ágyhoz, megpillanthatunk egy alakot, aki arcát a párnába temeti. A párna könnyekkel átitatott, nedves, már-már csavarni lehet belőle a szemekből áradó anyagot. Ez lennék én. Hajnalban nincs is szebb dolog annál, mint hogy szerencsétlennek és mihasznának érezve magad egy puha párnába nyomod az arcod, remélve, hogy valami véletlen folytán belefulladsz. Talán jobb lenne mindenkinek. Mások, akik természetesen nem egy cipőben járnak velem, valahogy könnyebben átlátják az adott szituációt és működő tanácsokkal tudják ellátni lelkemet. Várjunk csak, nem ez nem igaz. Mivel senkivel se osztottam meg miujság, így teljes jogú élvezője vagyok a vállamat nyomó tehernek. Azt vallom, hogy két embert nem lehet egyformán szeretni. Volt szerencsém úgy gondolni, hogy ha az egyiket megszeretted a másik után, akkor az előző varázsa elmúlt és mindig opcionális és kézenfekvő a másodiknak esélyt adni. De mi van abban az esetben, ha már mind a kettő sikeresen levizsgázott és a tiéd lehetett egykoron? Megsúgom: káosz. Az érzékeid összezavarodnak és a józan ítélőképesség megszűnik létezni, mint fogalom, és mint érzés. Azt kell, hogy mondjam, két embert valóban nem lehet szeretni… egyformán. Személyiségi jegyeink és külsőnk különbségeinek hála mindenkit más és más miatt kedvelünk meg és ruházzuk fel a vonzó jelzővel. Döntést hozni vajon azért nehéz, mert elveszíthetünk valamit, vagy azért mert nem tudjuk jól választunk-e?