Mélabú

Dús hajába tép a szél,
Megy megy s mendegél.
Szemeiből könnyek hullnak,
Rabja ő a közel múltnak.

Dús hajába tép a szél,
Megy megy s mendegél.
Szája szélén ül egy fintor,
Visszafordul olykor-olykor.

Dús hajába tép a szél,
Lép lép s lépdegél.
Kezei közt egy levél,
Nyitogatja és remél.

Dús hajába tép a szél,
Lép lép s lépdegél.
Szemeivel szavakat kutat,
Esetleg azok mutatnak utat.

Dús hajába tép a szél,
Áll áll s végleg megáll.
Eltűnődik órák hosszat,
Keresztezik e egymást még ezen utak?

A hegyi macska legendája 1.

Kamaszként nem könnyű a körülöttünk megtalálható környezethez alkalmazkodni. Szinte kényszeresen keressük a bajt és törekszünk az elérhetetlen megszerzésére. Kipróbáljuk a cigit, a füvet hétvégente pedig összeülünk, hogy addig igyuk az alkoholt, míg végül valakinek hánynia nem kell tőle. A tanulást elhanyagoljuk, majd dolgozat előtt ráeszmélünk arra, hogy még se tudjuk annyira, mint amennyire hittük. A lányokhoz illetve fiúkhoz való fűződő kapcsolatunk gyökerestül megváltozik, vonzódni kezdünk hozzájuk. Valamikor régen azt hittem az én serdülőkorom is valami hasonlóképpen fog zajlani. Aztán ahogyan ez lenni szokott, történt valami… megmagyarázhatatlan. Az éjszaka kellős közepén földrengés zavarta meg a környéket. Aki csak tudott az utcára menekült, ne hogy a bérházak az erős rengés következtében összedőljenek. A rengés perceken belül alább hagyott, úgy tűnt elmúlt a veszély. Túl hamar vontuk le ezt a következtetést. Az égből hirtelen alákezdtek hullni valamilyen fénylő tárgyak. Hullócsillagnak hittük őket, míg az elsők el nem érték a földet. Megrökönyödésünkre egyik se csapódott be, krátereket és romokat hagyva maguk után. Sokkal inkább békésen leszálltak a helyükre. A merészebbik réteg körülvette az idegen tárgyakat és hangot adva tudatlanságuknak, egymást próbálták magyarázatra bírni. Az érdeklődés lanyhulni kezdett és végül hazatértünk aludni. Apokalipszisről szóló történeteket olvastam eleget. De ezek csak regények voltak, tv sorozatok, avagy filmek. A valóságot nem adták vissza, sőt még csak azt se tudom elmondani róluk, hogy bármire is képesek voltak felkészíteni. A híradás és a kormány tusolni próbálta azt, amiről mi átlagemberek még csak rémálmunkban se gondoltunk volna. Szóbeszédek terjedtek szájról-szájra, mik szerint valamiféle mutáns lények férkőztek otthonainkba és a megmagyarázhatatlan eltűnések hátterében nem a kormány áll, hanem ezek a valamik. Szkeptikusnak nevezném magam, nem vagyok istenfélő sőt, nem hiszek semmiben, amit nem a saját szememmel láttam, vagy a puszta kezeimmel tapasztaltam meg. Így visszagondolva, talán jobban tettem volna, ha minden nap imádkozok a családomért. Tisztán emlékszem arra a napra… Hazaérkezésem után nem sokkal elaludtam, mert a közszolgálatot ellátó szervek a polgárpukkasztó pletykák miatt nem látták el normálisan feladataikat, így mi gimnazisták segítettünk be iskola után. Egy szó, mint száz, fáradt voltam, mint a vadászkutya portyázás után. Hajnaltájt magamhoz tértem. A párnám tiszta nyál volt, a takaróm magam mellett a földön az ágyneműm pedig gyűrött volt. Nehézkes mozdulatokkal ugyan, de kikecmeregtem az ágyamból és egyenesen a folyosó végén található lépcső felé vettem az irányt. Csoszogásomra felfigyelt apám is, aki még mindig a nappaliban tévézett. A lépcső aljához sietett, és gúnyosan megjegyezte, hogy a nyálcsík a jobb orcámon a fülemig ér. Hangos nevetéssel kísértük a kijelentését, majd hirtelen… dörömböltek. Mondanom sem kell, hogy a vér megfagyott ereinkben. Nem tudtuk mire vélni az egészet. A dörömbölés tombolásba csapott át és valami furcsa, morgásra hasonlító hang kísérte folyamatosan. Apám elrohant a puskáért, engem pedig az emeletre zavart, hogy biztonságos helyen legyek. A szobámba rohantam és vártam… mint egy gyáva nyúl. Felhallatszott, hogy dulakodás zajlik odalent. Vázák, polcok, székek, és amit csak összelehetett törni összetörtek. Heves verekedés lehetett. Egy kínkeserves vonyítás három puska dörrenés és hirtelen csend lett. Túl nagy csend. Percekig ültem és vártam, hogy apám benyit és közli: minden rendben. Nem így történt. El se tudtam akkor még képzelni, hogy ez lehetséges lehet. Erőt vettem magamon, nagyot nyeltem és lelopakodtam a nappaliba nesztelenül. Hiba volt. A szét dúlt szoba úszott a vérben. Elsápadtam, alig kaptam levegőt. „Még is mi történt itt?” kérdezgettem akkoriban magamtól. Megpillantottam egy árnyat a szoba szegletében. „Jól vagy?” Próbáltam válaszra bírni az alakot. Ekkor kiegyenesedett és szemtől szembe fordult felém. Hogy mit láttam? Egy szörnyeteget. A szemei vérvörösek voltak, agyarai közt habzó nyála folydogált, fülei a feje tetején helyezkedtek el, arca eltorzult az orra hegyéig és halántékáig farkasra hasonlított, arca többi része emberi vonásokkal rendelkezett. Testalkata és tartása állatéra hasonlított. A vállai szélesek erőteljesek voltak, válla tetejét szőr borította, körmei penge élesek voltak, s kézfeje közepéig nyúlt a töve. Alkarja szélein késre hasonlító erőteljes képződmények. Felső teste derekáig vékonyult, majd hirtelen ismét szélesedni kezdett. Lábai szőrösek és macska illetve kutyaszerű pozícióban álltak. Szemezett velem, vagy talán azon gondolkozott mikor tépjen szét. Ekkor pillantottam mögé, ahol is… ott feküdt… Ő. Nem rég még az apám volt, aki most csak egy élettelen húscafat. A mellkasa feltárva, belei kilógtak vére még mindig fröcskölt. Remegni kezdtem akkor, félni, elfogott az undor és még mielőtt észbe tudtam volna kapni sugárban hánytam a látványtól. Akkoriban úgy éreztem utolért a végem. Kis váratva a fenevad tombolásba kezdett és nekem ugrott. Teljes testsúlyával vetült rám, én pedig annyira megrémültem, hogy bepisiltem. Bal mancsát vagy miét karmolásnak lendítette, én közben csak behunytam a szemem hogy minél hamarabb túlessek a haláltusámon. Vártam, de végül nem történt semmi. A fenevad holtan esett össze rám. Akár csak egy rongybaba, úgy csuklott össze. Megkönnyebbülés járta át a testem, a rám nehezedő súly megszűnt. Egy kéz nyúlt értem és arra utasított, hogy kapaszkodjak, mert segít felállnom. Két tucatnál nem több fiatal bóklászott körülöttem fel s alá a házban. Nem tudtam mire vélni az egészet. „Vajon kik lehetnek?” „Miért vannak itt?”. Az idegeneknek köszönhettem az életem. Tulajdonképpen itt kezdődött a második életem. A jelenlegi.

Bánod már? 4. A felismerés

Csend és hulla szag ülepedett alá a szobában. Nem akartam hinni a fülemnek. A kép a falon, a Suwoong által kijelentett mondat. Kavarogtak a gondolataim, és a hajnalban történtek se segítették elő hogy jobban érezzem magam. Épp ellenkezőleg, széthasadni készült a fejem. Szédülni kezdem az orrom vérzésnek indult és ahogy mondani szokták; a történelem megismétli önmagát. A fiú vagy is Minsun más nevén a pasim kisöccsének ágyában tértem magamhoz immár másodjára. Suwoong látszólag éppen a borogatásaimat cserélte. Közben a testvérével cseverészett valamiről, de bódult állapotomból kifolyólag nem tudtam felfogni mi a téma. Fejemet felemeltem és rájuk pillantottam, amire a kisebbik felfigyelt.

-Magához tért! -fakadt ki önmagából Minsun. -Jól vagy? -érdeklődött azon nyomban.

Tenyeremet arcomhoz kaptam, szemeimet dörzsölni kezdtem, majd a hajamba túrtam és egy fájdalmas nyújtózkodás végett ismét kényelembe helyeztem magam.

-Persze, minden rendben. -vakartam fel egy kínkeserves mű mosolyt arcomra.

Suwoong a törzsemnél foglalt helyet, aggódó tekintetéből pedig ki tudtam olvasni mi következik. Igazság szerint egészséges aggódó kérdések, de én ezt ilyenkor gyanúsított vallatásnak éltem meg. "Mikor történt?" "Ki volt a tettes?" "Miért tehette ezt pont veled?" "Ismerted?" és még folytathatnám a sort. Verejtékezni kezdtem, a pulzusom az egekbe szökött, a szívverésem a duplájára nőtt és alig kaptam levegőt. Megmakacsoltam magam, hogy a saját érdekemben inkább nem árulok el semmit a jelen lévőknek, de a testem máshogy reagált rá. Suwoong túl jól ismert ahhoz, hogy valami frappáns hazugságot előadva elhitessem vele, hogy egy vad idegen volt. Az ágy háttáblájához húzódtam, felültem, lábaimat a mellkasomhoz felhúztam, betakartam magam, kezeimet összekulcsoltam térdeimen és államat ráfektettem kényelmesen. Nagy levegőt vettem és kimondtam:

-Wonjun. -a szám széle lefelé görbült, szemeim könnyekkel itatottak voltak.

-TESSÉK?! -nyugodt természete ellenére hirtelen dührohamot kapott.

-Nem akarom félbe szakítani ezt a kis szerelmi affért... khm... khm... de elmesélhetnétek nekem a történetet esetleg a legelejéről. -simogatta meg vállainkat Minsu.

-Igen... meséld el neki, aztán örülnék ha végre azt is elmondanád, hogy milyen úton kerültetek megint kapcsolatba azzal a... -mondandóját a telefonom csengőhangja vágta félbe.

Suwoong akkor borult ki teljesen amikor a telefonom kijelzőjét nézegette és meglátta, hogy a bejövő hívás nem mástól érkezik mint magától Wonjuntól. Ami csak tetőzte a dolgot, hogy alá volt írva <Főnök>. Ő még sem szólt semmit, csak nyájasan odanyújtotta nekem a telefont és kitessékelte a szobából öccsét, hogy a munkahelyi dolgaimat tudjam intézni. Amint hallhatóan elcsendesültem visszajöttek.

-Be kell mennem papírokat intézni. -sütöttem le tekintetem.

-Tudom. -mellém bújt és magához szorított. -Semmi baj. Többé nem bánthat.

Olyan magabiztosan hagyták el ajkait ezeket a szavak, hogy kíváncsiságomnak eleget téve rákérdeztem nyíltani miből gondolja ezt:

-Honnan veszed? Nem vagy ott velem. -értetlenkedtem mint egy óvódás.

-Csak figyelj. -nézett szemeimbe hosszan.

-Figyelek, figyelek. De nem mondasz semmi konkrétat! -fordítottam el fejem és vágtam be a durcit.

-Annál konkrétabb nem kell mint ami történni fog. Hidd el, nagyszerűen fogod érezni magad. -kezével összekócolta hajamat, a homlokomra puszit nyomott és elindult.

-Hé! Most... MOST HOVÁ MÉSZ?! -mordultam fel sajnos kissé rosszul, mert a mellkasom belefájdult.

Minsun kuncogott csendes magányában tőlem alig pár lépésnyire.

-Mi olyan nevetséges? -húztam össze szemöldökömet.

-Az, hogy még mindig ennyire gondoskodó és még mindig nem bír kikelni magából vagy az asztalra csapni, hogy "Hékás azért álljon meg a menet!". 

-Mindig ilyen volt? -fordultam felé.

-Amióta csak az eszemet tudom. -izgatottan felém futott, lehuppant az ágyra és mesélni kezdett. -Egyszer amikor kisebbek voltunk, egy kémiai projecten dolgozott otthon. Nekem persze fogalmam se volt arról mi az ördögöt csinál, mivel elég sok a korkülönbség köztünk. Suwoong elment a boltba addig én otthon játszottam. A labdám berepült a szobájába és mit ad isten? Sok színes folyadék egy helyen. Milyen a gyerek? Össze öntözgettem. Nagy fényjelenség és füst kíséretében pedig megsemmisült az összes folyadék. De Suwoong nem tett mást, csak megkérdezte jól vagyok-e illetve bosszúból ledarálta az akkor számomra legkedvesebb baseball kártyákat.

Az előbb emlegetett személy visszatért a szobába titkos távolléte után. Amint rápillantottam melegség töltötte el a testemet, de ezt az érzést a kis történet még jobban tudta fokozni. Eddig is tisztában voltam vele, hogy aranyból van a szíve, de sose hittem volna hogy ennyire. 

-Kész a fürdőd. -tessékelt ki az ágyamból.

-Megyek! -pattantam fel akár csak egy rugó.

A forró fürdő fáradt és fájó testemnek jót tett. Képes voltam ellazulni és picit gondtalanul, tudjátok, csak úgy lenni magamnak. Pihentető kúrámat egy dübörgés szakította meg.

-SUNWOO, SUNWOO SIESS! BEPISILEK!

-Uhm... tessék?! -tágra nyílt szemekkel néztem az ajtó irányába.

-NE AGGÓDJ GYEREK KORA ÓTA ILYEN! KICSI A HÓLYAGJA!

-NEM IS IGAZ!

-DE IGAZ!

-DE NEM!

-DE IGEN!

...

Folytatódott mind addig, amíg ki nem léptem a fürdőből. Még ki se tettem jóformán a fél lábamat, mellettem már Minsun lopakodó üzemmódban haladt is a célállomása felé. Sose láttam még felnőtt férfit akinek ennyire kellett volna pisilnie. Érdekes, nagyon érdekes. Elkészültünk mind ahányan voltunk és Suwoong elszállított minket kocsival. Minsunt a helyi egyetem előtt pakoltuk ki. Aranyos és szimpatikus srác volt, szerintem jól megleszünk. Bár nem így kellett volna találkoznunk. De ez már nem számít. Minél közelebb értünk a munkahelyemhez annál feszültebb lettem. Nyomasztó és depresszív hangulat kerített magába. Annyira elmerültem félelmeimben, hogy észre se vettem, hogy menet közben megérkeztünk. A párom kitessékelt majd bezárta magunk mögött az ajtót. Sose jött még be velem reggel. Most vajon miért? Megakarja verni Wonjunt? Áh. Nem rá vallana. De hát akkor?

Folytatása következik...

A fürdőszoba ajtaja alól ömlött, szinte folyamban áramlott a folyosóra a víz. A szép átlátszó tisztaságút felváltotta a habos zavaros csordogálás, míg végezetül árnyalatokat vett fel. Nem a szürke vagy a koszos víz különböző árnyalataira gondolok. Sokkal inkább a rózsaszín és élénk vörös között váltakozott. Valaki heves dörömbölés és üvöltözés kíséretében törte rám az ajtót. De késő volt már. Utolsó pillarebbenéseim az a valaki láthatta. A végső lélegzet vétel. Lassan beszív, majd kifúj és mindennek vége.

Bánod már?

Itt az összes Bánod már? epizód megtalálható időrendi sorrendben! Jó olvasást kívánok hozzá!

1.rész

2.rész

3.rész

4.rész

Mélázás

Zokogás halk moraja hallatszott a néma csendben. Közelebb lépve az ágyhoz, megpillanthatunk egy alakot, aki arcát a párnába temeti. A párna könnyekkel átitatott, nedves, már-már csavarni lehet belőle a szemekből áradó anyagot. Ez lennék én. Hajnalban nincs is szebb dolog annál, mint hogy szerencsétlennek és mihasznának érezve magad egy puha párnába nyomod az arcod, remélve, hogy valami véletlen folytán belefulladsz. Talán jobb lenne mindenkinek. Mások, akik természetesen nem egy cipőben járnak velem, valahogy könnyebben átlátják az adott szituációt és működő tanácsokkal tudják ellátni lelkemet. Várjunk csak, nem ez nem igaz. Mivel senkivel se osztottam meg miujság, így teljes jogú élvezője vagyok a vállamat nyomó tehernek. Azt vallom, hogy két embert nem lehet egyformán szeretni. Volt szerencsém úgy gondolni, hogy ha az egyiket megszeretted a másik után, akkor az előző varázsa elmúlt és mindig opcionális és kézenfekvő a másodiknak esélyt adni. De mi van abban az esetben, ha már mind a kettő sikeresen levizsgázott és a tiéd lehetett egykoron? Megsúgom: káosz. Az érzékeid összezavarodnak és a józan ítélőképesség megszűnik létezni, mint fogalom, és mint érzés. Azt kell, hogy mondjam, két embert valóban nem lehet szeretni… egyformán. Személyiségi jegyeink és külsőnk különbségeinek hála mindenkit más és más miatt kedvelünk meg és ruházzuk fel a vonzó jelzővel. Döntést hozni vajon azért nehéz, mert elveszíthetünk valamit, vagy azért mert nem tudjuk jól választunk-e?

Happy Endre Várva

Nem segíti dolgomat most senki,

Azt hiszitek dönteni csak ennyi?!

Szobámban kavarog most minden,

Azt gondolod rendbe van ez itten?

Kusza gondolatok zakatolnak itt bent,

Holdnak pajtásai táncot járnak ott fent.

Parányi kis égi testek fénye vetül reád,

Cigaretta édes füstje fújódik most te rád.

Egyik nap még szeretsz égő vággyal,

Másikban már számon kérsz, de hánnyal?!

Vonzás köröd nem csak tíz kiló méteres,

Ha azt hiszed, hogy hülyítelek, te vagy nevetséges.

Vágyódom, de vágyódni túlságosan fáj,

Ilyenkor a józan ész annyit mond csak: megállj!

Elcsavartad fejem közel s távol,

Óvlak, mint szemem fényét a világtalanságtól.

Jó tett helyébe jót várj tartja ezt pár marha,

Pedig ami sorsod lesz az nem más mint a karma!

Úgy tudnálak szeretni, mint ez előtt még senki?

Utolsó akarok az életedben lenni!

Kor, nem, identitás s egyéb lárifári,

Meddig kell még vajon a happy endre várni?