A hegyi macska legendája 1.

Kamaszként nem könnyű a körülöttünk megtalálható környezethez alkalmazkodni. Szinte kényszeresen keressük a bajt és törekszünk az elérhetetlen megszerzésére. Kipróbáljuk a cigit, a füvet hétvégente pedig összeülünk, hogy addig igyuk az alkoholt, míg végül valakinek hánynia nem kell tőle. A tanulást elhanyagoljuk, majd dolgozat előtt ráeszmélünk arra, hogy még se tudjuk annyira, mint amennyire hittük. A lányokhoz illetve fiúkhoz való fűződő kapcsolatunk gyökerestül megváltozik, vonzódni kezdünk hozzájuk. Valamikor régen azt hittem az én serdülőkorom is valami hasonlóképpen fog zajlani. Aztán ahogyan ez lenni szokott, történt valami… megmagyarázhatatlan. Az éjszaka kellős közepén földrengés zavarta meg a környéket. Aki csak tudott az utcára menekült, ne hogy a bérházak az erős rengés következtében összedőljenek. A rengés perceken belül alább hagyott, úgy tűnt elmúlt a veszély. Túl hamar vontuk le ezt a következtetést. Az égből hirtelen alákezdtek hullni valamilyen fénylő tárgyak. Hullócsillagnak hittük őket, míg az elsők el nem érték a földet. Megrökönyödésünkre egyik se csapódott be, krátereket és romokat hagyva maguk után. Sokkal inkább békésen leszálltak a helyükre. A merészebbik réteg körülvette az idegen tárgyakat és hangot adva tudatlanságuknak, egymást próbálták magyarázatra bírni. Az érdeklődés lanyhulni kezdett és végül hazatértünk aludni. Apokalipszisről szóló történeteket olvastam eleget. De ezek csak regények voltak, tv sorozatok, avagy filmek. A valóságot nem adták vissza, sőt még csak azt se tudom elmondani róluk, hogy bármire is képesek voltak felkészíteni. A híradás és a kormány tusolni próbálta azt, amiről mi átlagemberek még csak rémálmunkban se gondoltunk volna. Szóbeszédek terjedtek szájról-szájra, mik szerint valamiféle mutáns lények férkőztek otthonainkba és a megmagyarázhatatlan eltűnések hátterében nem a kormány áll, hanem ezek a valamik. Szkeptikusnak nevezném magam, nem vagyok istenfélő sőt, nem hiszek semmiben, amit nem a saját szememmel láttam, vagy a puszta kezeimmel tapasztaltam meg. Így visszagondolva, talán jobban tettem volna, ha minden nap imádkozok a családomért. Tisztán emlékszem arra a napra… Hazaérkezésem után nem sokkal elaludtam, mert a közszolgálatot ellátó szervek a polgárpukkasztó pletykák miatt nem látták el normálisan feladataikat, így mi gimnazisták segítettünk be iskola után. Egy szó, mint száz, fáradt voltam, mint a vadászkutya portyázás után. Hajnaltájt magamhoz tértem. A párnám tiszta nyál volt, a takaróm magam mellett a földön az ágyneműm pedig gyűrött volt. Nehézkes mozdulatokkal ugyan, de kikecmeregtem az ágyamból és egyenesen a folyosó végén található lépcső felé vettem az irányt. Csoszogásomra felfigyelt apám is, aki még mindig a nappaliban tévézett. A lépcső aljához sietett, és gúnyosan megjegyezte, hogy a nyálcsík a jobb orcámon a fülemig ér. Hangos nevetéssel kísértük a kijelentését, majd hirtelen… dörömböltek. Mondanom sem kell, hogy a vér megfagyott ereinkben. Nem tudtuk mire vélni az egészet. A dörömbölés tombolásba csapott át és valami furcsa, morgásra hasonlító hang kísérte folyamatosan. Apám elrohant a puskáért, engem pedig az emeletre zavart, hogy biztonságos helyen legyek. A szobámba rohantam és vártam… mint egy gyáva nyúl. Felhallatszott, hogy dulakodás zajlik odalent. Vázák, polcok, székek, és amit csak összelehetett törni összetörtek. Heves verekedés lehetett. Egy kínkeserves vonyítás három puska dörrenés és hirtelen csend lett. Túl nagy csend. Percekig ültem és vártam, hogy apám benyit és közli: minden rendben. Nem így történt. El se tudtam akkor még képzelni, hogy ez lehetséges lehet. Erőt vettem magamon, nagyot nyeltem és lelopakodtam a nappaliba nesztelenül. Hiba volt. A szét dúlt szoba úszott a vérben. Elsápadtam, alig kaptam levegőt. „Még is mi történt itt?” kérdezgettem akkoriban magamtól. Megpillantottam egy árnyat a szoba szegletében. „Jól vagy?” Próbáltam válaszra bírni az alakot. Ekkor kiegyenesedett és szemtől szembe fordult felém. Hogy mit láttam? Egy szörnyeteget. A szemei vérvörösek voltak, agyarai közt habzó nyála folydogált, fülei a feje tetején helyezkedtek el, arca eltorzult az orra hegyéig és halántékáig farkasra hasonlított, arca többi része emberi vonásokkal rendelkezett. Testalkata és tartása állatéra hasonlított. A vállai szélesek erőteljesek voltak, válla tetejét szőr borította, körmei penge élesek voltak, s kézfeje közepéig nyúlt a töve. Alkarja szélein késre hasonlító erőteljes képződmények. Felső teste derekáig vékonyult, majd hirtelen ismét szélesedni kezdett. Lábai szőrösek és macska illetve kutyaszerű pozícióban álltak. Szemezett velem, vagy talán azon gondolkozott mikor tépjen szét. Ekkor pillantottam mögé, ahol is… ott feküdt… Ő. Nem rég még az apám volt, aki most csak egy élettelen húscafat. A mellkasa feltárva, belei kilógtak vére még mindig fröcskölt. Remegni kezdtem akkor, félni, elfogott az undor és még mielőtt észbe tudtam volna kapni sugárban hánytam a látványtól. Akkoriban úgy éreztem utolért a végem. Kis váratva a fenevad tombolásba kezdett és nekem ugrott. Teljes testsúlyával vetült rám, én pedig annyira megrémültem, hogy bepisiltem. Bal mancsát vagy miét karmolásnak lendítette, én közben csak behunytam a szemem hogy minél hamarabb túlessek a haláltusámon. Vártam, de végül nem történt semmi. A fenevad holtan esett össze rám. Akár csak egy rongybaba, úgy csuklott össze. Megkönnyebbülés járta át a testem, a rám nehezedő súly megszűnt. Egy kéz nyúlt értem és arra utasított, hogy kapaszkodjak, mert segít felállnom. Két tucatnál nem több fiatal bóklászott körülöttem fel s alá a házban. Nem tudtam mire vélni az egészet. „Vajon kik lehetnek?” „Miért vannak itt?”. Az idegeneknek köszönhettem az életem. Tulajdonképpen itt kezdődött a második életem. A jelenlegi.