Volt egyszer egy szerelem... (Alex szemszögéből)

Keresztülhaladtam a szobámon, egészen az ablakomig. Bársony, sötétvörös színű függöny állt a fény útjában. Az ablakpárkányom szélesebbre volt tervezve, mint az átlag, ugyan is imádtam az ablakomban ülve, a sötét utcát bámulva komponálni a szerzeményeimet. Félreértés ne essék, nem a munkám, csupán a lényem része volt a zeneszerzés. A digitális órám minden kerek órában jelzett, mint ha figyelmeztetni szeretne. Nevetséges és irritáló sípolása belehasított az ember fülébe, de ha tudomást sem vettünk róla, akkor egy, két percen belül elmúlt a fülsüketítő moraj.

                A szembe lévő bérház földszintjét kerek egy hónapja alakították át. Elég neves helynek nőtte ki magát, nem hiába. Egzotikus kávék, teák és megannyi különleges étel illetve desszert várta az oda látogató vendégeket. A kiszolgálás első rangú, a pincérek figyelmesek, a hely pedig egyszerre nyugtatja meg az embert és csigázza fel a képzelő erejét. A legjobb dolgot nem is említettem a hellyel kapcsolatban, elég pénztárca barát. Úgy értem, egy magam fajta is megteheti, hogy alkalom adtán mikor úri kedve úgy tartja fönn, hogy luxus után sóvárog, akkor beülhet oda. Voltam már ott, de nem az bűvölt el annyira. Ó, nem, nem. A sorsdöntő találkozás alig pár napja történhetett. Kezemben a fekete, fehér elektromos gitárom, a számban világoskék Sophiane cigaretta, a lábamnál pedig egy pohár vörösbor, csak úgy a feeling kedvéért. Lassabb majd gyorsabb dallamok váltakozása törte meg az éjszaka néma csendjét. Olykor annyira beleéltem magam, hogy a körülöttem élő összes szomszéd csapkodta a falakat különböző háztartási eszközökkel. Egy újabb szál cigarettára gyújtottam rá, amikor is kipillantottam az ablakomon. A tekintetem egy pincérnőre szegeztem, takaros darab volt, de nem az igazi. Az ablak mellett lévő sarok asztalkához igyekezett, ahol is a többi pincér üldögélt vendég híján. Bambán bámultam őket, percek teltek el, nekem óráknak tűnt. Az állóképnek tűnő szituációt, egy nő törte meg. Barna haja volt, amit a munka kedvéért kontyban hordott. Kiengedve nagyjából a melléig érhet. A testalkata vékony, nem fizikai munkára termett. A szükség nagyúr, szokták volt mondani, ebből adódhat, hogy pincérnőnek állt be. A bőre picit sápadt, halvány barack színű volt. Olyan volt, mint egy jelenés, nem tartott sokáig. Az a pár másodperc viszont maga volt a csoda.

                Másnap egy szokványos hétfői napom vette kezdetét. Ismételten beléptem a felnőttek szürke hétköznapjaiba. Robotoltam, a kötelezettségeim és problémáim tízes skálán a húszat döntögették. Egy egyedülálló személyiségre azt hinné az ember, hogy elég sok pénze van ahhoz, hogy bármely luxuscikket vagy használati tárgyat megvegyen. Pedig ez nem így van.  Hónap végén már nekem se volt annyi pénzem, mint amennyire szükségem lett volna. Tinédzser korom óta szórom a pénzt, olyan fogalmat, hogy spórolás nem ismerek. Gyalog közlekedtem, mert imádtam sétálni. Szívni a város szmoggal teli levegőjét, zenét hallgatva a boltok és butikok közt egyik oldalról a másikra szlalomozva haladtam a bérházsor felé ahol lakok. Az új étterem előtt haladtam el, megmagyarázhatatlan késztetést éreztem, hogy az ablakon keresztül bámuljam a benti nyüzsgő embereket. Elővettem kabátzsebemből a pénztárcám és hosszas töprengés után úgy döntöttem, megengedhetek magamnak egy ebédet. Leültem a pult előtt lévő egyik székre. Kicsit amerikai stílusú gyors büfére emlékeztet az a hely, de imádtam. Ott én voltam a magányos farkas, aki prédára várt… vagy valami hasonló.

-          Mit adhatok?

Tette fel a következő kérdést egy lágy, női hang. Érezni lehetett, hogy egy szeretettel és önzetlenséggel teli valakihez van szerencsém. Hátrafordultam ki lehet, de ekkor már nem volt mögöttem. Egy pillanat múlva vissza fordítottam a fejem a pult felé, és azzal a lánnyal találtam szembe magam, akit nem rég még csak az ablakomból volt szerencsém megcsodálni.

- Szia, egy koffeinmentes kávét kérek és fuh… - zavarba jöttem, mivel nem rég még az ablakból kukkoltam akaratlanul is szegényt- és mondjuk egy francia pirítóst hozzá, légy oly kedves.

- Természetesen. Már is hozom.

Egy fehér, kék csíkos bögrét tett le elém. Elkezdte önteni a kávét, én pedig egy pillanatra elfordultam. Próbáltam kideríteni vajon fel lehet e látni hozzám, vagy csak beképzelem magamnak, hogy esetleg ők is részesei lehetnek a magánéletemnek. Merengésem egy jajveszékelő hang törte meg. A semmiből forróság kezdte el égetni a bőrömet. A kávém volt az, vagy legalább is, ami maradt rajtam. A nap előzményeit tekintve elég morcos hangulatomba voltam, így ez a sorscsapás már csak hab volt azon a bizonyos gyomrot émelyítő tortán.

- Ne haragudj mindjárt…

- Hagyd csak. –vágtam közbe- Eleget tettél mára.

Kivágtattam az étteremből és átsiettem a túloldalra. Éreztem, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Jól gondoltam, nem fizikai munkára való szegény lány.

                Fizetésnap volt. Wow, végre! Nem kell szűkölködnöm, vásárolhatok, bulizhatok. Isteni. A számlák csak egyre gyűltek és gyűltek, amivel én otthon szembesültem. Mivel elég nagy lakásban éltem, így arra gondoltam kereshetnék egy albérlőt. Furcsa lesz, de nem tudok mit tenni. Valaki, aki 4 évig él egyedül egy lakásban az megszokja, hogy az van, amit ő akar és akkor, amikor ő akarja. Feladtam a hirdetést, a jelentkezők pedig hol hívtak, hol e-mailben, hol élőben kerestek fel. Volt pár ígéretes jelölt, de nagymegdöbbenésemre az utolsó jelentkező überelt le mindenkit. Telefonon beszéltünk, illetve utána már e-mailben. Most kezdte itt az egyetemet, egy kávéházban dolgozik. Szeret írni, olvasni, és elég csendesnek mondja magát. Azért keres albérletet itt a környéken, hogy közel legyen a munkahelyéhez és az iskolájához, na meg persze a közlekedés se rossz itt nálam.

                Elérkezett a várva várt nap. Az új lakó beköltözik szerény otthonomba, amin most már osztoznom kell. Szépen kitakarítottam a lakás minden szegletét, szerintem ilyen tiszta azóta nem volt, hogy beköltöztem ide. Csőszárú sötétkék farmert viseltem, piros övvel. Fehér rövid ujjú inget vettem fel hozzá, az övhöz passzentos piros mellénnyel. Csak az összkép érdekében még egy fekete művész kalap is kandikált a fejem tetején. Csengettek, én pedig a kaputelefonon keresztül kinyitottam a főbejárat ajtaját. Feszült pillanatok következtek. Minden átfutott az agyamon, csak a következő képsorok nem. Kopogtattak, megragadtam a kilincset, az arcomra széles mosolyt csaltam és egy határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót. Ami ez után következett említésre sem méltó. Elég kellemetlen szituáció volt. A mosoly döbbenetségbe a döbbenetség pedig hulla sápadtságba csapott át. Nem hittem a szememnek. A reakcióm viszonzásra került, ugyan csak nem erre számított a hölgy a küszöb túloldalán. Olyannyira ledermedt, hogy még azt is elfelejtette, hogy a kezében egy dobozt tartott a következő felirattal: Törékeny. Jó nagy csörömpölést csapott, mikor elejtette. Hogy ki is állt ott előttem? Az a valaki, aki a kért kávémat nem a megfelelő módon tálalta fel elém. Egymás hosszas méregetése után megszólaltam.

-Üdvözöllek.  Azt hiszem, te leszel majd az új lakótársam. Ömm… - erős gondolkodásba kezdtem, amikor is rájöttem, hogy udvariatlanság lenne csak így behívni – esetleg segítsek, menteni a menthetőt?

-Szia… én… izé… - érkezett a hebegő habogó válasz, még mindig le volt sokkolódva szegényke – azt hiszem, boldogulok.

- Hiszed vagy biztos, vagy benne? –tettem fel gúnyosan a kérdést, még mindig sértve éreztem magam kicsit, pedig nagy esély van arra, hogy nem tehetett arról, ami történt.

-Biztos vagyok benne. –makacsolta meg magát, leguggolt és felszedte a totál káros csomagot.

Az ajtó mellé álltam és a kezemmel jeleztem neki, hogy fáradjon beljebb. Egymással szemben álltunk, és egy újabb üres járat vette kezdetét. Csak álltunk és méregettük egymást.

-A hirdetésben az állt, hogy… -valamilyen oknál fogva éreztem hogyan fogja folytatni a mondatot-lány, keres szobatársat.

-Mit gondolsz, én mi vagyok? –tört fel belőlem, mint vulkánból a láva ez a heves reakció.

-Én… én csak… azt hittem… de hát… fiú vagy nem? –értetlenkedett gyermeki ártatlansággal, majd ismét folytatta – Úgy nézel ki legalább is, mert most hogy belegondolok, elég magas hangszíned van hozzá.

-Oh la la, most már nem csak kávé de hangszín szakértő is lettél? – válaszoltam lekezelően neki.

-Mindig ilyen undok vagy, vagy csak velem kivételezel ennyire te imbécile?!

A mondat végén elhangzott tüsszentésre vagy valami betegség nevére emlékeztető kifejezés kellőképpen fülbehasító volt. Micsoda vagyok? Úgy hangzik, mint ha elküldene a jó fenébe valami furcsa nyelven.

-Tudod mit? Elég volt. Ha nem tetszik, hogy velem kell élned akár ki is takarodhatsz a lakásomból. –ő is csúnya szót mondott, akkor én miért ne használhattam volna azt, amim van?! –Nincs több mondani valóm a számodra.

Ekkor levetettem magam a kanapéra, és törökülésbe helyezkedtem. Karjaimat egymásba kulcsoltam és fenyegető pillantásokat vetettem a még mindig mereven álló jövevényre. Ugyan azt a sóhajtást hallottam, mint akkor, amikor először találkoztunk és nyakon öntött a kávémmal.

-Victoriának hívnak. Örvendek. –nyújtotta felém bársonyosan puha kezét.

-Én pedig Alexandra, de mindenki csak Alexnek hív. –majd kezet ráztunk.

 Akkor néztem először abba a nagy barna szemeibe. Csillogott a tekintete, no ha nem is miattam, de a látvány, amit nyújtott elég kielégítő volt az után mi után jóformán megkérdőjelezte a nememet. Minden esetre nem zavart, már megszoktam.  Hiába volt itt valaki mellettem a lakásban, nem nagyon volt emberi táraságom ez után sem. Az első benyomás fontos volt mind a kettőnk szemszögéből és mivel nem igazán olyanra sikerült, mint amilyenre mind ketten szerettük volna, hogy sikerüljön ezért nem kerestük egymás társaságát. Felváltva dolgozunk. Én hajnaltól késő délutánig, ő pedig késő délután kora hajnalig. Embert próbáló napirendje volt, nem tudom, hogy bírta ilyen jól. Alig aludt pár órákat, ha nem dolgozott, akkor iskolában volt, ha nem iskolában volt, akkor aludt amennyit csak tudott szegény.  Egymás létezéséről csak annyi tudomást szereztünk, hogy cetliket hagytunk a hűtőn. Az egyik nap mikor hazaértem nagy megdöbbenésemre egy cetlit sem találtam nekem címezve. Semmi „majd jövök” vagy „kaja a hűtőben” jellegű cédula. Rossz érzésem támadt, ezért fent maradtam hajnalig. Mivel ráláttam a munkahelyére, így tudtam mikor érkezik pontosan. Hajnali 3 óra 42 perckor hagyta el a kávézót, ami azt jelentette, hogy 46 és 49 között fel kellett volna érnie ide hozzám. 4 órát jelzett a fali órám, de ő még sehol sem volt, pedig az épületbe belépett. Aggódni kezdtem, ezért felöltöztem és elindultam, hogy megkeressem még is merre lehet. Amikor kinyitottam a bejárati ajtónkat, elhűltem.  Ott guggolt az ajtónk előtt, arcát a kezébe temette és keservesen zokogott úgy, mint egy óvodás, akitől elvették a kedvenc játékát. Nem tudtam, mit reagáljak, mert ilyen még nem fordult elő velem. Reccsenést hallott, amire megrezzent. Ekkor észrevette, hogy mögötte állok és nézem.

-Te meg…- szipogott - mióta állsz itt felettem?

-Nem rég… -néztem le rá komoran- minden rendben?

-Nem… semmi sincs rendben… -folytatta a zokogást.

Ekkor leguggoltam mellé és egy zsebkendőt préseltem a kezei közé. Mintha meglepődött volna a gesztuson magán. Talán úgy gondolta eddig, hogy egy érzéketlen fajankó vagyok? A csudába, de hát nem is nagyon beszélgettünk.

-Na, nem lehet olyan nagy a baj.

Victoria egy szemvillanás alatt kiegyenesedett, és dobbantott egyet a lábával, mint egy hisztis kisgyermek.

-Nem?! –hangja elcsuklott, majd teli torokból üvöltve folytatta- Tudod te egyáltalán milyen érzés, amikor az, akit szeretsz, nem szeret, viszont mert egy harmadik elcsábította tőled?! Tudod te milyen az?!

A lány szélsebesen nekiiramodott a lépcsőnek, ez előtt még sose láttam ennyire elkeseredettnek és boldogtalannak. Csóváltam jobbra, balra a fejem. A feketeségben úszó lépcsőházra meredtem még pár másodpercig. Vállat vontam, és ezzel becsuktam magam mögött az ajtót. Leballagtam a hetedik emeletről azon a kacskaringós, félelmetes lépcsősoron. A főbejáraton léptem ki, amikor is egy rideg kis csöpp az arcomhoz ért. Abban a pillanatban másra se tudtam, gondolni, mint hogy el fog eredni az eső. Az égre szegeztem tekintetem és sopánkodva figyeltem, ahogy a kicsiny hópelyhek keringőznek egymással. Victorai nyomát viszont egyik se őrizte emlékeiben. Tanácstalan voltam azzal kapcsolatban merre is találhatnám meg szegénykét. Fél óra nem hosszú idő, de nekem akkor egy örökkévalóságnak tűnt. A havazás hóviharba csapott át, a szürke utcákat fehérbe öltöztette a hó, a hőmérséklet pedig rohamosan esett. Csak az járt a fejemben, hogy valahol odakint a hidegben egyedül sétál és bármi megtörténhet vele. Végső soron megcéloztam a tőlünk pár háztömbnyire lévő parkot. Az volt az egyetlen hely a városban, ami az év minden napján égősorokkal és izzókkal volt díszítve. A szín kavalkád melegséggel töltötte el azt, aki jókor volt jó helyen. Figyelmes lettem valamire, a szökőkút előtt található padon. Egy halovány emberi alak rajzolódott ki a sűrű hóviharban. Talán ő az? Megtaláltam volna? Mielőtt válaszolhattam volna a saját kérdéseimre már azon kaptam magam, hogy az idegen felé sietek. Kapkodtam a lábaim, ahogy csak bírtam. Victoria volt az, arca és kezei pirosak voltak, didergett, szája egészen ellilult a hidegtől.

-Miért csináltad ezt?! Megbolondultál?! Én halálra agg…-ekkor nem vár fordulat következett be… belémfolytotta a szót.

Azon kaptam magam, hogy szorosan átkarolja a nyakam és erőteljesen magához ölel. Arcát a vállamra hajtotta, úgy próbálta elrejteni előlem a sírást. Visszaöleltem. Érezhetően hidegebb volt, mint én. Őszintén szólva, nem tudom meddig állhattunk úgy ott a hóviharban, de azt bizton tudom állítani, hogy náthásak lettünk.

                A pár héttel ezelőtt történtek összehoztak minket. Már nem két idegen voltunk egy háztartásban, hanem két közeli ismerős. Rengeteget viccelődtünk, olvastuk fel egymás írásait, vagy tartottunk ki mit tudott.

-Victoria, még nem is volt alkalmunk beszélgetni komoly dolgokról.

A lány megtorpant majd széles mosollyal helyet foglalt mellettem.

-Nem, valóban nem. Mire vagy kíváncsi?

Összeráncoltam a szemöldököm, és értetlenkedve bámultam a mellettem ülő lányra.

-Nem is tudom… mondjuk… talán… hova szeretnél utazni mindennél jobban?

-Úúúú! Hogy hova? –arca csillogott a boldogságtól, szemeiben szikra lobbant, kezeit ökölbe szorította és fülig érő szájjal válaszolta a következőt- Párizsba! Nincs is annál szebb hely a világon!

-A franciák klasszak! –próbáltam hozzáértő választ adni.

-Neked mik a kedvenceid?

Egy erőltetett fejvakarás után szembe kellett néznem a ténnyel, hogy semmit nem tudok a franciákról a croassanon és a bagetten kívül.

-Szeretem a francia pirítóst, a franciakrémest, a francia kártyát és a franciázás se hangzik olyan visszataszítónak.

Victoria barna szemei kikerekedtek, arca érzelemmentes lett. Konkrétan vártam, hogy történjen valami. Végszóra jóízű nevetésben tört ki, de még milyenben. Imádtam a nevetését. Egyszerre volt édes és olykor-olykor fülsüketítő.

-Alex, te mit dolgozol?

-Számítógépes hálózatokat telepítek és tartok karban. Mikor jól viselkedek, akkor a multinacionális cég helyi kirendelt vezetősége prémiummal jutalmaz.

-Elég komoly munkának hangzik. Te hova utaznál minden áron?

-Egyiptom! –szegény Victoria még a jóformán a mondatot se fejezte be, én meg már válaszoltam is neki. Nagyjából én festhettem olyan képet, mint mikor Párizsról beszélt nekem.

Megállás nélkül folyt a duma partynk mind addig, ameddig az áram úgy nem döntött, hogy elmegy levegőzni kicsit. A pillanat, amikor szembesültünk azzal, hogy mind ketten félünk a sötétben. Felkutattuk a házat, és egyszer csak találtunk gyertyákat. Meggyújtottuk őket és a nappaliban azonos távolságra elhelyeztük mind. Plédbe csavartuk magunkat, és árnyjátékkal ütöttük el az időt. A pillangó nem nagyon akart sikerülni neki ezért közvetlenül mellé húzódtam és megfogtam a kezeit. Együtt eljátszottunk egy pillangót. Érezhetően elengedte a kezét, én pedig szintén így tettem. Kéz a kézben ültünk és ekkor egymás szemébe néztünk. A pillanat hevében talán, vagy több állt a dolgok hátterében de, közeledni kezdtünk egymáshoz. Ahogy a távolság csökkent az ajkaink között, úgy a szemeink is egyre kevésbé voltak nyitva. A lámpa fénye bevilágította az egész előszobát, mi pedig mint rezzent őzikék távolodtunk el ismét egymástól. Nem csak az arcunk, hanem mi magunk is. Victoria távolság tartóbb lett és nem nézett többé a szemembe. A dolog addig folytatódott, amíg még be nem gurultam.

-Miért kerülsz? –vontam kérdőre.

-Kerüllek… még is… miért kerülnélek? –rosszul hazudott, ismertem annyira, hogy tudjam, nem mond igazat.

-Amióta… -szívem hirtelen a torkomban kezdett dobogni – amióta, majdnem megcsó…

-Ne mond ki… kérlek… ne mond ki.

-Miért?

-Mert… ez nem helyes… ez nem normális…

-Az, hogy szere…

-Állj!

A lány szája sírásra állt, szemeiben könny és félelem tükröződött.

-Félek. –fejét lehajtotta és a padlón lévő foltot kezdte el masszívan bűvölni- Félek ettől az egésztől. Sose éreztem még ilyet az előtt.

-Én sem.

Döbbenten nézett fel rám. Mint ha nem ezt várta volna válaszul.

-Boldog vagyok, amikor a közelemben vagy. –félénken, de félig mosolyogva folytattam-Olyan érzéseket váltasz ki belőlem, amiket már hosszú idő óta senki. –odasétáltam a lányhoz, arcába boruló haját a füle mögé igazítottam.

-Te is belőlem.

A szobába néma csend telepedett meg. Én a derekánál fogva öleltem, ő, pedig mint mikor a hóesésben álltunk, átkarolta a nyakamat. Csókolóztunk. Nem akartam, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen. Úgy éreztem ő sem. Az elkövetkezendő hónapokban, mint egy boldog pár úgy éltünk egymás mellett. A munkabeosztásom megváltoztatására kérvényt nyújtottam be, Victoria pedig átszervezte az órarendjét annak érdekében, hogy nap közben is együtt tudjunk tölteni egy kis időt egymással. Egyikünk szobája se volt akkora, hogy megfeleljen két ember igényeinek, ezért úgy egyeztünk meg, hogy az előszobát, ami nappali is volt egyben alakítjuk át idézőjeles hálószobává. A szobákat meghagytuk egymás személyes terének ahová elvonulhat, ha magányra vágyik.

Egyik nap csengettek. Victoria a szobájában tanult lelkiismeretesen, szerintem észre se vette a csengőt. A kaputelefonhoz siettem, és felvettem. Egy mély férfihang szólalt meg a túlvégről.

- Szia! –szólt bele határozottan.

-Öhm, hello. –válaszoltam értetlenkedve.

-Victoria? Te vagy az? –lepődött meg hangom hallatán.

-Ő most épp a szobájában tanul. Kihez van szerencsém? –ráncoltam össze szemöldököm.

-Nathan vagyok, Victoria noss… ex barátja. Beszélni szeretnék vele.

Ekkor kis híján leejtettem a telefont. Egyszerre lettem dühös és rándult görcsbe a gyomrom. Még is mit akarhat ennyi idő után Victoriától az a szemét?! Ismét a fülemhez emeltem a kagylót, sóhajtottam és válaszoltam.

-Azonnal ide hívom.

Dübörgő lépteimet kedvesem már messziről hallotta, és mindenkinél jobban tudta,hogy ez azt jelenti,hogy ingerült és zaklatott vagyok.  Épp megakartam fogni a kilincset amikor előttem nyílt ki az ajtó.

-Minden rendben van Alex? –nézett rám gyengéden és aggódóan.

-Hát, aha… az ex pasid a kapu telefonban keres.

-Tessék?! –szemei kikerekedtek, arca elsápadt, még is mint ha kicsit örült volna ennek a hírnek.

Szinte elsodort azzal a lendülettel, amivel nekiiramodott. Vajon mit érezhet most? Biztos csak beképzelem magamnak az egészet. Sértve éreztem magam, a reakciója láttán. Szereti még? Dühös voltam, nagyon is. Egész este nem jöttem ki a szobámból, még vacsorázni se mentem ki. Victoria zene mellett tanult, ami pont kapóra jött, mert ideje volt lefürdenem. Lábujjhegyen közlekedve osontam be a fürdőszobába. Fejhallgatómat a fejemre tettem, betettem a kedvenc zenéimet, és meditáltam egy sort. Kis váratva egy puha, meleg dolog ért az ajkaimhoz. Nem akartam visszacsókolni, de a sértettségem felett győzelmet aratott az iránta érzett szerelmem. Kacér mosolyt intézett felém, és szépen lassan levette ruháit. Együtt fürödtünk. Ránk fért a ma történtek után. 

Másnap Victoria hamarabb ment el munkába, mint szokott. Kicsit szokatlan volt, elvégre minden egyes percet kihasználunk, amit csak tudunk, hogy együtt legyünk. Az első pár alkalommal, szemet hunytam a dolgok felett. Aztán valamiért csak sűrűsödtek és sűrűsödtek az eltűnései. Az egyik nap elhatároztam, hogy követni fogom még is mi a fene folyik itt. Victoria nem a munkahelyére sietett, hanem a háromutcányival lentebb lévő Starbucks kávéházba. Ahol is egy férfival szemben ült le. Beszélgettek, jobban mondva kacarásztak és flörtöltek. Elég zavaró dolog. Gondoltam barátok ezért próbáltam elhessegetni az aggasztó gondolatokat.

Hónapfordulónk volt, ezért hazafele menet vettem egy csokor vörös rózsát. A kávézó előtt mentem el, ahol is találkozgatott a nekem meg sem említett barátjával. Nehéz és szívszorító kép fogadott. A férfi átölelte Victoriát, és megcsókolta. Nem tudtam mire véljem ezt. Ekkor Victoria összeszedte holmiját és kirohant a presszóból ahol is velem találta szembe magát. Ledöbbent. Látta rajtam,hogy én is hasonló lelki állapotban vagyok. Ekkor már tudtam mindent…

-Remélem boldogok lesztek együtt. –a földre dobtam a csokor rózsát, összetapostam, majd odébb rúgtam. –Boldog hó fordulót.

-Alex! Várj! Ez nem az…

Ekkor a férfi megragadta Victoriát.

-Miért hagysz itt? Szeretlek.

-Nathan…

Az utána következő szavakat meg se hallottam. Csak az a bizonyos név vízhangzott a fejemben… Nathan… Nathan… Nathan az ex pasi… Mint a villám szélsebesen kezdtem el hazáig futni, a piros lámpák és a szokatlan utcai tömeg sem tarthatott vissza attól, hogy mi hamarabb az otthonomhoz érjek. Zokogtam, cserbenhagyottnak éreztem magam.  Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy velem történjen meg. Makacs természetű vagyok, és hajthatatlan. Más kérdőre vonná, én csak cselekedtem és látni sem akartam. Elárult. Átvert. Hazudott. Sírtam és sírtam, ami nem volt rám jellemző, mert tartani szoktam magam az effajta töltelék érzelmektől. Este 10 óra körül felhívtam munkatársam és egyben legjobb haveromat, Marcust.

-Át tudsz jönni? Költözöm. –hangomon hallatszódott, hogy sírtam és nem vagyok jól.

-Persze haver… azonnal ott vagyok.

Marcus nem kérdezett, csak jött és segített. Néma csendben pakoltunk. Körbe jártam a lakásomat, utoljára. Egy cetlit hagytam magam után, hogy legalább fogalma legyen, arról mi történik most.

„ Mire te hazaérsz, én már nem leszek itt. Sajnálom, hogy így alakult. Szeretlek.”

Lelkiismeret furdalásom volt, hogy ilyen gerinctelen és gyáva féreg módjára oldottam meg a problémát, amit legbelül elzártam magamban. Skorpió a horoszkópom, azt írta egy weboldal, hogy a csalódottságom és hiányom egy pótcselekvésre vetítem majd ki, ami elvonja a problémám és idővel az életem részese lesz az a valami. Így is lett. A zeneszerzés és videó vágás lett a szenvedélyem egyik napról a másikra. Saját műsort kaptam a helyi rádióban, ami felkeltette a hallgatók érdeklődését. Így már nem volt szükség, hogy rendszergazdaként dolgozzak. Sokkal nyugodtam állás volt, mint az előző és pár ezerrel többet is kaptam, így a megélhetésem körülményei is javultak. Az évek egy szempillantás alatt elteltek. Közben voltak rövidebb, hosszabb kapcsolataim hellyel, közzel. Egyikből menekültem a másikba. Magam se értem miért, mert előtte magányos farkas módjára éltem a magam kis életét és nem törődöm módján kezeltem ezt a „szerelmesnek lenni, de jó” témát.

A kis Daewo Matizomba pattantam műsor után. Érthetetlen késztetést éreztem arra, hogy menjek el abba a bizonyos parkba. Aztán a mobilomban megnéztem a dátumot és megértettem miért. Ma öt éve történt, hogy fogócskát játszottunk… Victoriával. Elmosolyodtam, az emlékek, mint a kis műanyag zöld katonák úgy rohanták meg az agyamat. Leparkoltam, és mikor kiszálltam a kocsimból elkezdett havazni. Déjá vu. Körbe, körbe sétáltam a parkban. Kihalt volt, egy padot kivéve. Úgy tűnt egy hölgy ül ott, ölbe font karokkal, talán vár valakit? Megeshet. Néztem még egy darabig, akár csak a kirakatokat szoktam. Jó alaposan, részletesen, minden zugát. Jelen esetben, hogy mi fog történni, vagy, hogy egyáltalán fog e valami történni. Nem kellett sokat várnom.

„Szeretlek.” Szólt az ismeretlen hölgy. Csak mondta azt a bizonyos szavacskát, egyre elkeseredettebb és elcsukló hangon, ami végezetül keserves sírásra késztette szegényt. Sajnáltam. Átéreztem a helyzete súlyosságát és a mérhetetlenül erős kínt, amin át kell verekednie magát az elkövetkezendő időszakban. Túl empatikussá váltam, így kényszeresen is oda kellett mennem az idegenhez. Senki sem érdemel ilyen bánásmódot. Megálltam előtte, majd leguggoltam. Ökölbe szorított kezébe zsebkendőt tuszkoltam. Felálltam, és zsebre dugtam kezeimet. Felnézett rám és döbbenten láttam kivel találtam szembe magam öt év eltelte után. A nőbe hirtelen belefagyott a zokogás.

-A… A… Alex…? Te… komolyan te vagy az? –el, elcsuklott a hangja.

Victoria volt az. Nagyon sokat változott. Igazi nővé érett, egy komoly határozott felnőtté.

-Igen, én vagyok. Mit keresel itt? Úgy értem… nem, mint ha nem lehetnél itt. –zavarba jöttem.

A lány elmosolyodott és a tekintetem kereste. Kerültem a gesztust, így is elég kellemetlen ez az egész és zavaros.

-Nem akarsz leülni mellém? –lágyan, gyengéden invitált maga mellé.

-Miért ne? –válaszoltam flegmán.

A hó csak hullott és hullott, mi pedig csendben, mint két idegen kuporogtunk a jég hideg padon. Az autók brümmögő zaja, és a járókelők beszélgetése, esetleges nevetése zavarta meg a köztünk lévő némaságot. Mit mondhattam volna neki? Sajnálom,hogy rajtakaptalak az exeddel? Esetleg „sajnálom,hogy csak úgy leléptem?”. Badarság. Ennek így kellett történnie akkor, és kész.

Szerintem a mellettem ülő látta benső viaskodásomat, és az arcomra tette a kezét.

-Még mindig puha és selymes a bőröd… -jegyezte meg minden előzmény nélkül.

Akaratlanul abba a két szép barna szemébe néztem, ami pár éve magába habarított. A szívem kalapált, kis híján magán koncertet adott elő nekem. Észbe kaptam, fejem elfordítottam kezét pedig elvettem arcomról. Még is mit képzel ez magáról? A történtek után… felháborító…

-ALEX! –üvöltötte a nevem, mint mikor elviharoztam a látottak után. –Szeretlek.

A szó hallatán, az a bizonyos hang kezdett el mormogni a fülembe, „fuss, menekülj, hazudik, ne dőlj be neki”. Mire észbe kaptam már égett az arcom. De ezúttal nem a puszitól, amit az arcomra csempészett. Lepofozott. Várjunk csak… mi?! A szentségit neki…

-Ezt azért kaptad, mert még csak hajlandó se voltál arra, hogy meghallgasd mi történt akkor.

Hirtelen a másik orcám is égni kezdett, én meg lassan felrobbanni a dühtől ami keletkezett bennem. Még egy pofon? Komolyan?! Mi van?!

-Ezt pedig azért, mert összerámoltál és se szó se beszéd, csak egy kurva fecni és már ott se voltál.

„Kurva”?! Mióta káromkodik? Kettőnk közül én voltam mindig is a mocskos szájú. Szúrós tekintettel meredt rám. Kezét ismét felemelte, én pedig becsuktam a szemem reflexszerűen, úgy gondoltam még egy pofon becses gazdája lehetek. Megcsókolt, el akartam lökni magamtól, de nem volt hozzá erőm. Ledermedtem.

Ez után elmesélte lépésről lépésre, hogy akkoriban mi is történt valójában. Én marha… öt évet vesztegettem el nélküle, a saját büszkeségem és makacsságom miatt. De, minden jó ha a vége jó. Összeköltöztünk ismét. Nem… nem a régi lakásba. Egy házat vettünk, közösen. Azóta is együtt vagyunk, ha nem csúszott hiba a számításainkba.