Meg nem szűnő lendülettel fel s alá járkáltam a szobámban.
Városszerte aludhattak már a jó népek. Nem hiába, elvégre hajnali fél egy is
elmúlt. Zaklatott voltam és dühös. Leginkább csalódott, ha őszinte szerettem
volna lenni magamhoz. Egész eddigi életemben sosem álltam a helyzet magaslatán,
ha elválásról, avagy szakításról esett szó. Mély érzésű alak vagyok. Talán nem
mutatom ki olykor-olykor, és talán gőgös, cinikus megjegyzéseket teszek. Az is
előfordulhat, hogy más emberek számára nem helyt álló, bunkó szavakat
jegyzek meg. Az emberi létben viszont ez a gyönyörködtető. Tanulunk a
hibáinkból, hogy legyen hová fejlődnünk. Legalább is így hallottam. A szerelem
olyan, mint az alkohol. Miből gondolom ezt? Egyik se jobb a másiknál.
Elmondhatom, hogy ezek elegye elegendő a biztos halállal. Mind kettő, öl, butít
és nyomorba dönt. Ne értsék félre, ölni tudnék egy kristály pohárban csücsülő,
jég kockákkal teli whiskyért. A szerelem pedig számomra is egy euforikus
érzés, amit újra és újra át akarok élni. Ez is közös bennük. Meg kell találni
azt az egyet, ami, avagy aki újra és újra eutanáziába képes hozni minket. Akkor
még is miért vagyok ennyire pesszimista? Csalódottság, bánat, elveszettség,
hiány.
Kicsapongó magatartást folytattam egyik kapcsolatom után.
Nem fogom szép szavakkal körül írni, szemen tudtam volna köpni magam előtte és
utána is az utca kellős közepén. Mélységesen megvetem azokat, akik úgy
viselkednek, mint akkor én tettem. A legfájóbb pontom még is az, hogy ezt
valaki olyannal tettem meg, aki nem ezt érdemelte volna. Szerettem őt. Ó, de
még hogy. Akkor a szívembe zártam, amikor felolvasta nekem egyik könnyed kis
irományát. Az izgatottság a szemében, a lágy és selymes hangja, a test beszéde.
Elbűvölő volt. Még sem Arthur királyhoz méltóan viselkedtem. Nem érdemeltem meg
a kardot, az erővel felruházott Excalibur-t. Elbuktam, mint ember, és mint
szerető. Pár hónapra rá úgy látszott kapok még egy esélyt, ez lesz a nagy
bizonyításom, igen! Minden csoda három
napig tart, ez egyig sikerült. Erényesen és nyájasan fogadtam visszautasítását
és indítványát, hogy ne keressem, mert nem megy neki. Fél év telt el. Talán
több. Ismét egymáséi lettünk. Nem létezett számomra más, csak Ő. Ő testesítette
meg egy személyben mind azt, amit addig kerestem. Ő volt a Nő. Karácsony után
volt esedékes az első találkozónk. Az a 24 óra maga volt a tökély.
Belebonyolódok-e a leírásába? Nem. Nem hinném. Szavakba, metaforákba, és hasonlatokba
se lehetne önteni, azt, amit akkor átéltem.
Aztán a sors közbe szól, és nem hagyja, hogy felhőtlen
boldogság legyen csupa széppel és tündöklő ékkel az élet. Nem-nem. Azért
küldtek minket a földre halandóként, hogy szenvedjünk. Egy szó, mint száz,
elvesztem. Már nem képezi a másik felemet. Nem tart meg, ha zuhanok.
A barátok a tátongó űrt próbálják benépesíteni, mindenféle klassznak
tűnő tanáccsal és dologgal. Elfeledtetik időszakosan a fájdalmunkat, és mosolyt
csalnak az arcunkra. Az átlagos tanács a felejtsd el és társai. Makacs személy
vagyok, abból is a legrosszabb fajta. Nem tudom érdemes e várnom, nem tudom
megéri e sóvárognom, de igen is fogok. Olyan leszek, mint a gyilkosok néma
tettes társai. A háttérben figyelem az eseményeket. Miért? Miért teszem ezt?
Mert szeretem! Mert szeretlek!
